Green Day története

Mike Dirnt és Billie Joe Armstrong 1982-ben, 10 évesen találkozott először az iskola ebédlőjében. „Ha valaki zenét akart hallgatni a városunkban, saját magának kellett játszania. Még lemezbolt sem volt a városban. Kisfiúk voltunk, és esélyünk se volt arra, hogy keressünk. Billie Joe szerzett egy gitárt, és elkezdtünk zenélgetni.

Megtanultam én is gitározni, szereztem egy hangszert, és ez tűnt a legszórakoztatóbb dolognak, amit csinálhattunk” – emlékszik vissza Mike.

Korai repertoárjukban olyan klasszikusok feldolgozásai szerepeltek, mint Van Halen „Aint talking about Love”-ja, vagy a Deaf Leppard-tól a „Photograph”. Eleinte tehát csak átiratokat játszottak, de Billie Joe hamar beleunt ebbe, így elhatározta, hogy saját számok komponálásába fog. Első saját szerzeménye a „Why do you want him?”  címet kapta.

A középiskolában Mike szert tett egy basszusgitárra, és a gitározást ráhagyta Billie Joe-ra. Felvették a Sweet Children nevet, első koncertjüket a Rod’s Hickory Pitben adták, egy vallejo-i kávézóban, ahol Billie Joe mamája dolgozott. Ekkor mindössze 15 évesek voltak. 1987-ben a Skene Labelnél megjelent első hangzóanyaguk, a „The Sweet Children” minialbum, melyet saját bulijaikon árultak. Billie Joe kedvenc bandájának, a The Who-nak is feldolgozták a „My Generation” című számát, mely a „The Sweet Children”-re, ill. később a „Kerplunk”-ra is felkerült.

„…a zene felé fordultunk... és ez volt a legdögösebbb, legvadítóbb dolog az életünkben” - magyarázta Mike. Ez idő tájt kezdték el használni a „green day” kifejezést, mely eredetileg a Sesame Street című gyermekműsorból származik. „A zöld nap olyasmi, mint amikor egy nagy füstfelhőn át szemléled az eseményeket egy olyan napon, melyen semmi sem történik, és az órák csak lassan telnek.” Mike és Billie Joe ekkor Nyugat-Oaklandben próbálkoztak, ahol más bandákkal jammeltek. Egyre komolyabban álltak a Green Day-hez, bevették dobosnak John Kiftmeyert, és elhatározták, hogy szerződés után néznek. A Lookout! Recordsot célozták meg, és bár a cég vezetője, Lawrence Livermore szkeptikus volt, mégis beleegyezett, hogy meghallgassa őket,  de csak ha vállalják, hogy elutaznak a 200 mérföldre lévő Mernochino megyébe. Mikor megérkeztek, zárva találták a helységet, ahol fel kellett volna lépniük, kint viszont tombolt a vihar. Betörték az ajtót, de kiderült, hogy se tető, se áram nincs. Livermore hazament egy generátorért, és a 12 gyerekből álló közönség gyertyát tartott, hogy látni lehessen a zenekart. Livermorenak egyből a Beatles jutott eszébe róluk. „Megláttam bennük azt a lehetőséget, amitől napjaink egyik legnagyobb bandája lválhat belőlük, bár az emberek kinevették ezért.”

1990-ben végül rögzítésre került első egyedi stílusú, csörömpölős pop-punk albumuk „1039/ Smoothed Out Slappy Hours” címmel, rajta a John Kiftmeyer által jegyzett „I was there”-rel, ami még Billie Joe szövegeinél is szentimentálisabbnak tűnt, ugyanakkor helyet kapott a lassú „Rest” és a folk-punk beütésű „The Judge’s Daughter”. Az első kislemez, a „Slappy EP” 4 számából hármat a Billie Joe korai szerelme, Jennifer által okozott csalódás inspirált, emellett egy feldolgozás (Operation Ivy - „Knowledge”) is felkerült rá. A „Smooth” nem lett túl „hallgatóbarát” anyag, mivel a zenekarnak nem volt pénze drága stúdióra (2004-ben viszont újramasterelt verzióban ismét kiadásra került). A Smooth 30 ezres eladott példányszámával gyorsan az országos figyelem középpontjába állította a triót, s ebben nagy szerepe volt Billie Joe szélsőséges megnyilvánulásainak. („Egy kibaszott idióta vagyok, vesztesnek születtem”.) 1990. február 16-án kirúgták az iskolából, így aztán a koncertszervezésre összpontosított, John viszont a főiskolát célozta meg, így kénytelenek voltak új dobos után nézni. A megfelelő utánpótlásnak Tre Cool bizonyult, aki 12 éves kora óta jó barátságban volt Lawrence Livermore-ral.

Második nagylemezük, a négyakkordos spontán feelinget tükröző „Kerplunk!” 1991-ben került kiadásra, és hasonló eladást ért el mint elődje. Néhány dal (a „No one knows”, a „One of my lies” 1-2 héttel a felvételek előtt született. A „Christie road” ismét lassú szám volt, a „Dominated Love Slave” pedig egy mókás, country stílusú darab Tre előadásában. Az anyag máig a Lookout! legtöbb példányszámban elkelt kiadványa, ennek köszönhetően aztán a Green Day népszerűsége világszerte megnőtt.

1991-ben sort kerítettek első európai turnéjukra is (3 hónap alatt 64 koncertet zavartak le), lemezcégüknél pedig eladási csúcsokat döntögettek.

Billie Joe pihenés helyett új dalokat vett fel. 1993-ban elkerülhetetlennek bizonyult a váltás, jó barátként váltak meg a Lookout! lemezkiadótól. Sokáig várakozó állaspontra helyezkedtek, míg végül 1993-ban a Rob Cavallo által uralt Reprise Recordshoz igazoltak (amely egyébként a Warner Brothers leányvállalata), s Cavallo elvállalta a következő anyaguk produceri teendőit. A lemezt 5 hét alatt felvették, napi 12 órát melóztak, majd részt vettek a Bad Religion Recipe for Hate turnéján. Ezután Los Angelesben átkeverték a kész művet.

1994 februárjában jelent meg a „Dookie”. „A grunge halott, sokáig éljen a Green Day, a pokolba is, kerüljünk a Paradicsomba!” – írták az újságok, a L.A. Times pedig a Ramones mai megfelelőjének kiáltotta ki őket. Az alig 39 perces „Dookie” 14 száma a korábbiakkal ellentétben rövidebb, édeskés, gátlástalan, csöpög a kedves cinizmustól. Semmi gitárhősködés, csak a nyers punk rock, nagy adag popmelódiával ötvözve. „A punkok egy része nem tudja, mihez kezdjen velünk, de úgy gondolom, hogy a tetteink punkokká tesznek minket. Azt énekeljük, amit gondolunk, ami a szívünkből jön, és nem aggódunk amiatt, hogy ki mit gondol rólunk” – nyilatkozta Billie Joe. 1994 májusában a „Longview” 2 hétig vezette a Billboard modern rock listáját, a „Basket case” című daluk 1994 augusztusától 6 hétig tanyázott a Billboard csúcsán, videoklipjét pedig orrvérzésig játszotta az MTV. A kislemezen szerepelt még egy The Kinks feldolgozás, a „Tired of waiting for you”, valamint egy saját klasszikusuknak, a „409 in your coffeemaker”-nek új verziója. A „When I come around”-dal szintén meghódították a Billboardot.

Slágereik meghozták számukra a világsikert, több mint 10 millió példányt adtak el a „Dookie”-ból. A Rolling Stone magazin Annual Music Awards-án a „Legjobb Új Zenekar” lettek, a 37. Grammy Awards-on 4 kategóriában jelölték a csapatot, ők viszont nem voltak hajlandóak megjelenni.

A sikerekhez nagyban hozzájárult az 1994-es Lollaapalooza turné, és a legendás Woodstock II. fesztivál (300 ezer néző, rengeteg sár - és totális káosz).

1995-ben a negyedik albumot, az „Insomniac”-ot is piacra dobták, melyen ugyanazt az őrült, zajos zenét hallhattuk, amit Billie Joetól megszokhattunk, kiábrándultsággal, apátiával teli dalszövegeik kíséretében. „Barmok vagyunk, ám igyekszünk kedvesen viselkedni”- vallotta Billie Joe. Az első kislemez, a „JAR” egy közeli barátjukról szólt, aki ’94 nyarán vesztette életét autóbalesetben, ezt amúgy sokan az „Agnus” című film egyik betétdalaként ismerhették meg. „Van egy új szám az anyagon egy fiatal pszichopata sorozatgyilkosról, illetőleg egy lányról, aki elköltözött otthonról, hogy a nagyvárosban élhessen. Ez utóbbit a barátnőm története ihlette.” Mindezeket a darabokat élőben is alkalmunk nyílt megismerni, hiszen 1995. szept. 13-án turnéjuk érintette a Budapest Sportcsarnokot is (előzenekaruk a The Riverdales volt, a jegyárak mai szemmel szinte ingyenesnek tűnnek: ülőhely 1600 Ft, állóhely 1500 Ft), ráadásként a nagysikerű világkörüli turné legjobb pillanatait egy koncertalbumon „Bowling, Bowling, Parking, Parking” címmel is megörökítették.

Az 1997-es „Nimrod”-on az eddigiektől eltérően már vonós hangszerek és kürtök is színesítették a hangzásvilágot. Bár a mesterségesen gerjesztett punkhullám ekkorra alábbhagyott, és az új anyag nem győzött meg mindenkit, az album első kislemeze, a vonósokat is felvonultató „Hitchin’ a  ride” hetekig vezette az USA-ban az alternatív rádiók játszási listáját.

A 2000-ben megjelent „Warning” már címével is figyelmeztette a hallgatóságot és a konkurenciát, hogy a Green Day-jel igenis számolni kell (melyet a „Minority” kislemez is bizonyított, mivel megjelenése után szinte azonnal a Billboard 3. helyéig jutott).

Könnyedebb, slágeresebb és közvetlenebb a lemez hangvétele, jócskán alkalmaznak akusztikus gitárokat. A „Hold on”-t Billie Joe egy barátjáról írta, aki személyes tragédiák hihetetlen során ment keresztül. ”…egyfajta átmenetet testesített meg, nem tudtuk pontosan, merre is akarjuk venni az irányt. De ezúttal tudtam, hogy olyan dalokat akarok szerezni, amiket ha egyszer majd évek múltán meghallgatnak a srácok és visszaemlékeznek rá, azt fogják mondani: apukám, egy csomó reményt adott az a szám…”. Az albumon viszont ugyanúgy ott van a sötét szarkazmus és a lázadás is.

2001 novemberében válogatás-albumot jelentettek meg „International Superhits” címmel. A „Dookie”-tól a „Warning”-ig bezárólag tartalmazza a legnagyobb slágereiket, ráadásként 2 új szerzeményt is felkerült a korongra, a „Maria” és a „Poprocks & Coke”.

2002-ben ismét válogatás-albummal jelentkeztek. A „Shenanigans” a ritka, maxikon hallható felvételek gyűjteménye, „rajongóknak szóló ajándék”, melyre 3 feldolgozás is felkerült, (a Fangs –tól az „I want to be on T.V.”, a Ramones slágere, az „Outsider”, a The Kinkstől a „Tired of waiting for you”). A „Scumbag” egyben az Amerikai pite 2 című film egyik betétdala, az „Espionage” pedig a Sir Austin Powersból lehet ismerős a mozilátogatóknak.

2004-ben egy Pepsi reklámhoz készítettek feldolgozást háttérzenének. Az „I fought the law” eredetileg Bobby Fuller slágere. A Californian Music Awards-on  elnyerték vele a „legtöbbször letöltött számnak” járó díjat.

forrás: greendayforever.gportal.hu